Fél szemmel nézek oda

Csak fél szemmel merek odanézni amikor írom ezt a posztot…nem azért mer féle a reakcióktól, inkább azért mert kicsit rosszul érzem magam a panaszkodástól! – írtam volna ezt még akkor amikor azt gondoltam, hogy a negatív gondolataink, a hullámzó érzelmeink szakvakba formálása bűn! De szerencsére egyre jobban elfogadjuk magunkat, másokat! Már régen voltam aktív, ez azért is van mert néha azt gondolom, hogy nem segítő amit megosztok veletek, néha pedig csak írni sem volt kedvem/időm/energiám.

Megosztok veletek egy történetet, messziről jövök és megérkezem, de szeretném ha tudnátok miért tart ott most az „énem” ahol. Kb 6 hete szembejött velem egy poszt az érzelmi elhanyagoltságról, elolvastam és bólogattam… nem, nem csecsemő koromban hanyagoltak el, csupa csodás gyerekkori emlékem van, a kevés rossz mellett. A szüleimmel való kapcsolatom jó de nem erős. Mögöttem állnak, számíthatok rájuk de nem osztok meg velük semmi érzelmet, nem tudnak – láthatóan, vagyis soha nem beszéltünk- a szülés utáni érzelmi zuhanásomról. Szeretnek a maguk módján, nem ugyanaz a szeretetnyelvünk! Amikor nagymamám meghalt, 2008-ban akkor édesanyám elmondta, hogy őt soha nem szerette azért mert lány volt. Soha nem úgy bántak vele mint a testvéreivel, soha nem szerették igazán. Minket már annál jobban szeretett a Mama. Ezért is gondolom, hogy azért nincs szoros kapcsolatom az anyukámmal mert neki sem adatott meg egy klasszikus jó példa…..de miért mondom el ezt?

Mert már értem, hogy miért megy nehezen az érzelmeim szabályozása, hogy miért hanyagolom el magam és miért vagyok könyörtelen magammal szemben! Nem engedtem senkinek, hogy gyengének lásson… És most itt a Karácsony, a szeretet ünnepe, ajándékot KELL venni, boldognak KELL lenni, mosolyogni KELL, közös családi fotót KELL csinálni…hányingerem van! Elfáradtam! Pedig annyira szeretnék a gyerekeknek sütni, főzni, díszbe öltöztetni a lelkem. Csodás ünnepeket varázsolni nekik, csillagszórót és csengettyűt a fára…..de nem megy! Elegem van, érzem, hogy egyre jobban csúszok lefele, látom a gödör szélét ahol boldogan ültem még pár hete, lóbáltam a lábam és büszke voltam arra a sok belső munkára amit elvégeztem. Most pedig ismét nincs kapaszkodó….megint csak arra vágyom, hogy becsukhassam az összes ablakot és ajtót körülöttem és csend legyen bent, olyan csend amit vágni lehet. Ma megkérdezte a coach akivel beszélgetünk, hogy mi lenne nekem a jó most és hosszú percekig az arcomba temetve a kezem sírtam. Ismét itt vagyok. Ismét a lelkem kifacsarták a KELL-ek, az önmagam megerőszakolása. Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy szeressenek, hogy öleljenek. Egyik fő mozgatóm az, hogy valami újat csináljak, valamit ahonnan pozitív visszajelzést kapok, hogy hasznosnak érezzem magam. Addig csinálom amíg tökéletes nem lesz. Így van ez a házasságommal is. A meddő beszélgetéseket újra és újra indítom, mégha fáj is. Nehéz elfogadnom, hogy a sikertelen beszélgetések egyik oda az nem a befogadó félben van, hanem bennem.

A való életben a férjemnek nagyon nehezen fogalmazom meg tisztán az érzéseimet, ennek egyik oka, hogy tele vagyok sérülésekkel, már azok formálják a szavaim. Nem engedem neki sem, hogy gyengének lásson. Lehet azt sem engedem, hogy úgy szeressen ahogy nekem jó? Ma eldöntöttem, hogy elkezdem jól szeretni magam, ahonnan tudok töltekezni.

Ti szeretitek magatok? Engeditek magatokat szeretni?

Szeretettel, Dalma